A Géza utcai műterem

Amikor először jártam a műtermükben Klára mosolyával találkoztam először. Hamar túlestünk a formaságokon, a makettek, rajzok, képek történetről történetre vezettek. Közös ismerősökről és a város valódi szellemi birtokosairól beszéltünk. A szellem embereinek létezését lehet tagadni, nem láthatóak a helyi televízióban, nem hallhatók a rádióban, még a nevüket sem merik leírni az újságokban mégis hatnak az itt élők életére. Ez így volt a diktatúra idején és ma is. A hatalom mindig kicsinyes és ostoba. Csak kevesek kiváltsága, hogy ismerik egy közösség szellemi erőit. A Szabados – Weeber házaspár a kiváltságos szellemi emberek közösségének részei, mindig felette álltak a kicsinyes, ostoba saját tökéletességüket hirdetőknek.  

János és Klára úgy folytatták egymás gondolatait, hogy nem lehetett követni ki szól hozzám, de ez a velük való társalgás természete. A Nagy Imre szoborterv megragadott. A mártír miniszerelnök a széllel szemben haladva lép, míg kalapja már a földön hever. Régi családi történetek jöttek elő: Imre bácsi a segéd, a miniszter, a miniszterelnök, a kivégzett. Varga Béla a Nemzetgyűlés elnökének menekülése, a puskaműves iparengedélye és a kaposvári kisiparosok kiugrási lehetősége a szövetkezetekből. Mi minden van egy meg nem valósult szobor mögött. Nagy Imre téren átvágva mindig magam elé idézem az általam kedves láthatatlan szobrot.

Amíg Klára kiment kávét főzni Jánossal már a világ dolgairól cseréltünk eszmét, s közben vicceket meséltünk. A címfestő és a puskaműves műhely régi hangulata meghatározta közös gondolkodásunkat. A Városházán a szomszéd irodában a széttárt szárnyú madárt ábrázoló Szabados kép hozzátartozott a berendezéshez. Hálás voltam Jánosnak, amikor érdektelen, unalmas beszélgetéskor volt lehetőség kirepülni a valóságból a képre nézve. A szürke kép és a fekete madár nem volt lehangoló, inkább a szabadság érzését adta.

Klárát ünnepeltük, koccintottunk. Két év múlva Jánosra emeltük a poharat, majd 10 év múlva ismét Klára következett. A találkozások mindig folytatták az előző történeteket.

A festő bent, a szobrász kint, így találkozhatunk velük. János képeit valamelyik épületben találjuk meg, míg Klára ott van velünk a sétáink alatt a tereinken. A festő zárkózott, elérhetetlen, így sérthetetlen magánya és a szobrász minden rosszon áttörő, elpusztíthatatlan vidámsága.

A kint és a bent kiegészítik egymást örökre. Egy alkotótól nem lehet búcsúzni, művei beszélnek tovább helyette a következő találkozásig.