Osi (Feri bátyámnak)

Ősz elegáns úr szedte a lábát kettesével a Városháza lépcsőházában fel a másodikra, az alpolgármesteri szobába. Negyedszázad rohant el azóta. 65 évesen kezdted el a képviselői munkát. Alpolgármesterként sok falba ütköztél, az üvegszeműek között, ahogy minket neveztél. Furcsa nyelven, a szabályok értelmetlennek tűnő hálójában kerested az utat. Kérdéseid először naivnak, majd a válaszaim után bölcsnek mutatkoztak. Egyre többet kérdeztél, és a kérdések tanítássá váltak, mert értékrend volt az alapjuk, nem érdek. A beszélgetéseink során kérdezni kezdtem, a válaszok természetesen jöttek, nem volt mögöttük taktika, hátsó szándék. Majd elkezdődött a történetek végtelen sora. Nem voltunk már üvegszemű hivatalnokok, hanem a megoldások kulcsa. Ott volt a bizalom köztünk, szövetségünk erős kapcsa. Egy cetlire írt üzenet, egy telefon, egy biccentés, egy mosoly. Kész volt a közös nyelv, amit csak a közvetlen munkatársak értettek. Az alpolgármesteri cím már a kollégáimnak sem jelentett falat, csak tiszteletet. Részévé váltál a Városházának, ott volt rajtad a láthatatlan leltári jel, egy újabb bútordarab. Tiszteltük ősz hajad, és ha eljött az ősz október második napja összejött a közeli kollégák apraja, nagyja. Neked érdemes volt tortát hozni, kellett rá gyertya bőven. Te pedig rácáfoltál a félelmeinkre, ez se kor gyerekek, megy a verkli tovább és koccintva kóstoltuk Ábrahámhegy borát. A mesék melyek Szent Iván kápolnája mellett születtek járták be egyre a képzeletet. Láttuk a történetekből a Balaton hegyének négy évszakát, a szüretet, a tavaszt, és a nyár szabadságát. Nehéz szível hívtunk, ha nyáron jönnöd kellett. Jöttél rendíthetetlenül, de ha már bent jártál, gyümölcs és bor mutatta nekünk, ettől az édentől kértünk Téged kölcsön. Hogy még jobban érezzük mit kell otthagynod, meghívtál magadhoz. Sátrat verni készülő siserehad átszelve a habokat az északi partra, láthatta a szépet, hallhatta a csendet, érezte valahogy a paradicsomba tévedt. Első alkalommal vittük a nagy sátrat, forgattuk, tekertük, sehogy se adta magát a polgárvédelem szolid zöld lakása, mely tekintélyünket igen mélyre ásta. Azóta tanítom mi az ötletroham szabadsága és bilincsek nélküli balgasága. Dőltünk a nevetéstől, mire állt a tábor, és kortyolgattunk híres pálinkádból. Volt ott minden, szánkópályához csörlő, pléh Krisztus előtt kényelmes ücsörgő. A terasz, tornác, a háznak az eleje súlyokkal húzott függöny szegélyezte, ha a nyári zápor verte. Lábszárpörkölt után jól esett a séta át a hegyen, szerelmi sziklátokról láttuk az elterülő síkot. Meséltél a kápolnáról, ki nevét kapta Szent Ivánról. A harang hangja megcsendült, és lábad előre lendült, mert tűzjelzésre használják váratlan időben, de csak egy vendéged rángatta gyermeki énjében. Este tábortűz és halkuló esti duruzsolás, majd reggel ketten pálinkázva ettük a világ legjobb ételét zöldhagymát szalonnával. Ahogy emelkedett a napkorong, úgy ült körénk a sok korgó gyomor. Többször jártunk nálad, majd 2006 Adventjén Ágnest hívtam, meglepnénk. Ő lepett meg. -Nem vagyunk otthon. Téves, véletlen hívást hebegtem, és a terv készen állt fejemben. Nem telt el két óra, a Szent Iván kápolnánál fordultunk a sorra.  Szőlőtőkék között haladtunk előre. Beöltözve dolgoztatok ketten, méregetve a közelgő idegent. Lett álmélkodás a hangomat ismerve, és kerekedet kedved egyre. Díszpolgár lettél. – mondtam a fa alatt. Nem mozdultál maradtunk a fa alatt, míg Ágnes a többieket behívta. A csendben a vizet néztük hosszan, s hang nélkül szépen mindent megbeszéltünk. Nem kellettek szavak. Majd mi is beléptünk a tiszta szobába, pattogott a tűz, melegített a bor, egy boldog szent pillanat volt. Együtt maradtunk a színpadon a város napján, és méricskéltél. – Te Ábrahámban erről nem regéltél – mosolyogva mondtad, és nagyon örültünk, hogy e napon is együtt ünnepeltünk. A Díszpolgári cím ismét szolgálatba hívott gyakrabban jöttek a telefonok, azt kérdezik, az a probléma kezdted, és ismét ügyeket intéztél, mint amikor kezdted. A bicikli és a munka a szőlőben fiatalon tartott, de a szívzűr jelezte a tempó lassul. Már nem szedted kettesével a lépcsőt, ha jöttél, és néha jól megijesztettél. Mentem a kórházba, furcsa volt ott látni. De pár mondat és visszatért a színed. Praktikusan kezdtél beszélni a halálról. Te nem tudtad, de arról az ágyról, ahol búcsút vettem nagyapámtól. Mentél volna nagyon a másvilágra, mesélted, mit szeretnél, ha elmentél. Persze viccel ütöttem el a higgadt érveket, mint, aki mindezt nem érti meg. Felépültél és még sok születésnap jött, amelyeken a hivatal egyre furmányosabb módon üdvözölt. Hol egy adóügy, hol egy reprezentáció, melyeknek a végén torta és gratuláció. Mondtad, hogy már nem kell, minek ezt ünnepelni, de nem tudtuk elkerülni. Éveid száma egyre jelezte saját éveink múlását, és önző módon a Tied nekünk jobban tetszett. Fontos volt, hogy a megszokáshoz híven napján történjen a köszöntésed. Az utam Pestre vitt, így maradt a telefon. Nem volt koccintás és a hangod is fátyolosabb volt. Bíróként már nem voltam üvegszemű hivatalnok és tárgyalási napon is hívtalak, az a rövid csúszás a feleket nem sértette, mivel a bírót jókedvre derítette, a veled való beszélgetés. Tavaly jött a 90. A torta alap, Zsuzsi a titkárnőd intézte, mint régen. Vele és Ibolyával hármasban megleptünk, és sokak üdvözletét vittük. Idő nem telt semmi, folytattuk, ahol abbahagytuk a történeteket, csak az unokák nőttek meg. Örültem, hogy jól vagy és a pár napban beszéltünk a többi közös baráttal. Éva tanítványod igazi szeretet lény, aki szervezett egy szerenádot Neked. Több tízezer kattintás és az érzés városszerte elterjedt. Utoljára a város napján találkoztam veletek, jó hangulatban töltöttük a szünetet. Teltek a hónapok és jött a hír, majd sok telefon, üzenet, szomorúság, csend. Végig pörgött előttem az elmúlt negyedszázad. Köztünk 40 év volt, de csak az. Most már ez a különbség is megszűnt. A képek, a történetek megmaradnak, és ha arra járok, tudom melyik az az ablak, erkély és szék. Ha úszom a Balatonban, érezve a víz illatát, szemem a túlpartra réved majd sokszor át. Látom Ábrahámot úgy, mint rég veled. Drága öreg barátom, Isten veled.